„Te hallod ezt, Jim?” – Vince McMahon, egy Cadillac és a legbizarrabb út Jim Ross életében
Jim Ross, a WWE legendás kommentátora, a Slobberknocker című életrajzi könyvében egy olyan történetet osztott meg Vince McMahonról, amit egyszerűen nem lehet elfelejteni – ha egyszer elolvasod, örökre megmarad benned.
A sztori néhány héttel azután játszódik, hogy JR csatlakozott a Raw kreatív stábjához. McMahon látszólag elégedett volt vele, és egyszer csak így szólt hozzá:
„Jim, te velem jössz.”
A parkolóban egy hatalmas Cadillac várta őket. Már a motor beindításának pillanatában érezhető volt, hogy ez nem egy nyugodt, kényelmes kocsikázás lesz. McMahon belecsapott az AC/DC-be, a hangerő akkora volt, hogy mindenki hátrafordult. Amikor látták, hogy a WWE elnöke az, csak mosolyogtak és integettek.
Ahogy elérték a kijáratot, Vince padlóig nyomta a gázt. JR így emlékezett vissza:
„Őszintén azt hittem, meghalok, mielőtt egyáltalán feljutnánk az autópályára. Az üléshez préselődve imádkoztam az Úrhoz, hogy éljem túl.”
McMahon 140 km/h-val repesztett mellékutakon, miközben énekelt, táncolt, és a forgalomban centikre követte az előtte haladókat. Amikor észrevette JR halálfélelmét, oldalra hajolt – teljesen levéve a szemét az útról – és a fülébe ordította:
„KIVÁLÓ MÉLYSÉGÉRZÉKEM VAN, NE AGGÓDJ, ÖREGEM!”
És ekkor jött a pillanat, ami végérvényesen legendává tette az utat.
Vince hirtelen leállította a zenét. Csend lett. A korábbi tombolásból hirtelen nyugodt, már-már vallomásos hangnemre váltott:
„Akarom, hogy ezt meghallgasd.”
JR először azt hitte, valami mély, személyes dolgot fog hallani… talán a múltjáról, a birkózásról. Helyette… Vince McMahon büszkén, mély basszushanggal elkezdett fingani. Hosszú, bűzös, komoly erőfeszítéssel kivitelezett művet hallgattatott meg JR-rel, majd vigyorogva kérdezte:
„Most már hallod?”
Jim úgy döntött, nem fog „sell-elni”, vagyis nem mutat semmilyen reakciót. Vince azonban nem adta fel: bezárta az ablakokat, és újabb, még hangosabb finggal próbálta megtörni útitársát. Végül JR így vágott vissza:
„Nem is volt olyan nagy szám. Láttam már jobbat is. Robert Gibson például...”
Vince ettől komolyan megsértődött.
A történet végére még egy állami rendőr is beugrott: leállította McMahon autóját gyorshajtásért. Mikor Vince nagy mellénnyel bemutatkozott – „Én vagyok Vince McMahon. És ez itt mellettem Good Ol’ JR.” –, a rendőr csak annyit mondott:
„Akkor én meg vagyok a Big Bossman.” – majd átadta a büntetést.
McMahon csendben visszazárta az ablakot, és JR azt hitte, most robban a bomba. Ehelyett csak ennyit mondott:
„Nagyon jól teljesítesz nálunk. Bárcsak klónozni tudnálak.”
Jim Ross pedig nem hagyta kihasználatlanul a pillanatot:
„És tényleg jobb vagy fingásban is, mint Robert Gibson.”
Vince elmosolyodott. A rendőrautó eltűnt a távolban. A Cadillac pedig újra kilőtt az útra – ahogy csak Vince McMahon tud vezetni.
Ez a történet nemcsak szórakoztató, hanem tökéletesen megmutatja Vince McMahon egyszerre félelmetes, meghökkentő, és abszolút egyedi személyiségét – pont úgy, ahogy csak ő képes uralni egy céget, egy autót… vagy egy jól időzített fingot.
