VALAKI MEG FOG HALNI - EGY FIGYELMEZTETÉS

Írta: Mike Johnson (PWInsider, 2025.06.30.)

Valaki meg fog halni.

Ez - sajnos - csak idő kérdése.

Amikor kisgyerek voltam, a családommal ellátogattunk egy ma már nem létező rendezvényre, a Flushing Meadow Park-ban tartott Queens Day-re New York City-ben. Ez a nap karneváli játékokról és látványosságokról szólt - volt ott minden a tánccsoportoktól kezdve, a középkori lovagi tornákon át a New York-i Tűzoltóság által szervezett újraélesztő-leckékig. Már éppen a kocsink felé tartottunk, amikor édesanyám megállt, rám nézett, és azt kérdezte: "Az ott nem az egyik pankrátor?"

És valóban, egy karneváli sátorban, aminek a falán egy kézzel írt tábla hívogatott minket, ott láttuk az embert, aki az én kis fejemben Hulk Hogan egyik legveszélyesebb ellenfele volt, Big John Studd-ot, aki éppen autogramot osztott, hogy a Brooklyn-Queens kábelcsatornát reklámozza (melyet a Time Warner később felvásárolt). A szüleink beálltak velünk a nyúlfarknyi sorba, és nemsokára Studd elé kísértek minket, aki élőben nem csupán nagynak, hanem egyenesen gigászinak tűnt.

Biztosra veszem, hogy a találkozás talán csak két percig tartott, de gyerekként varázslatos élmény volt, és örökkévalónak tűnt a kis fejemben. Mókásan viccelődött arról, hogy az öcsém elbújt a Hulk Hogan pólója mögé, mesélt nekünk Bobby Heenan-ről, amikor kérdeztük őt, és a legkedvesebb pasas volt, akivel egy kisgyerek találkozhat, ha már véletlenül összefut egy tévésztárral, alig tíz percnyire az otthonától.

Mindig is nagy becsben fogom tartani John Studd-ot, mert ezen találkozás és az ő kedvessége nélkül ki tudja, hogy ennyire beleszerettem volna-e a pankráció világába. Fogalmam sincs, hogy most írnék-e erre az oldalra, vagy törődnék-e azzal, hogy mi lesz a következő WrestleMania főmeccse. Csak annyit tudok, hogy számomra ez az 1987-es találkozás az egyik oka annak, hogy ekkora szerelmese lettem a profi birkózásnak - és valahol az aktáim között még mindig megvan az autogram, amit jobb híján a BQ Kábel egyik reklámfüzetére firkantott. Nincs vele közös fotóm, de az emléket még az 50-es éveimbe lépve is nagy becsben tartom.

Ez az emlék ingyen volt, és anyukámnak köszönhetem, aki kiszúrta Studd-ot, miközben a kocsi felé tartottunk a parkolóban egy hosszú nap után. De évtizedek teltek el. Manapaság a rajongók hosszú sorokban kígyóznak az olyan találkozókon, mint a Fanfest vagy a Comic-Con, és sok pénzt fizetnek az autogramokért és a fényképekért, miközben végigcibálják őket a sorokon, néha még rájuk is üvöltenek, hogy mozogjanak már. Kétlem, hogy ez az élmény ahhoz lenne fogható, amit én éltem át a családommal, amikor még kicsik voltunk a testvéreimmel, de ennek jó oka van.

Nem telik el nap anélkül, hogy a WWE valamelyik pankrátora ne kapna valamilyen formában halálos fenyegetéseket, és muszáj óvintézkedéseket tenni a biztonságukért, különben a nagy számok törvénye alapján előbb vagy utóbb eljutunk oda, hogy valaki meg fog halni.

Még csak azt sem mondhatom, hogy valakinek majd bántódása esik, vagy traumát szenved el, mert erre már láthattunk is példákat a közelmúltban. Bret Hart-ot és Nattie Neidhart-ot megtámadta egy rajongó, aki a közönség soraiból tört elő a Barclays Center-ben, és rájuk vetette magát egy WWE Hall of Fame ceremónia kellős közepén. Bármennyire is kielégítő volt látni, ahogy Cash Wheeler elkente a száját, ez nem ellensúlyozza a tényt, hogy Bret Hart, aki túlélte a rákot és egy stroke-ot is, testi sértés áldozata lett több ezer helyszíni rajongó és még sokkal több online néző szeme láttára.

Egy rajongó megtámadta Seth Rollins-ot egy élő RAW adáson a Barclays Centerben (Brooklyn, mi van már veletek?), mert egy magát Rollins-nak kiadó csaló állítólag átverte őt az interneten. Ezt a rajongót nyilván letartóztatták, de a mai napig nem tudom, hogy mi lett az ügy kimenetele, ahogy senki más sem, akit megkérdeztem róla. Vajon ez a rajongó most is a Barclays Center körül fog ólálkodni a Summerslam hétvégéjén?

A pankráció egy olyan világ, ami meg tudja haladni a valóságot, és időnként összemosódik benne a fantázia és a realitás. A legjobb előadói mindig is azok voltak, akik elérték, hogy higgy bennük, vagy dühös legyél rájuk - a Terry Funk-ok, a Roddy Piper-ek, a Ric Flair-ek, akiket a pályafutásuk során kivétel nélkül meg is támadtak a rajongók.

Mind ismerjük a történeteket arról, hogy Blackjack Mulligan vagy Ole Anderson kis híján életüket vesztették az őket megkéselő rajongók miatt. Egy rajongó megpróbálta lelőni Jake Roberts-et a dallasi Sportatoriumban egy WCW műsoron. Tod Gordon nemrég felidézett egy esetet a podcastjében, amikor 1995-ben le kellett beszélnie a rajongókat arról, hogy kárt tegyenek Bill Alfonso-ban. A territóriumi időkben a heelek autóját gyakran felborították, vagy akár fel is gyújtották. Ez mind védhetetlen, de mégis vannak olyan rajongók, akik úgy tekintenek erre az időszakra, mint amikor "valódi férfiak" mentek pankrátornak, és "valódi heelek" generáltak "valódi heatet".

A valóság viszont az, hogy bármennyire is eszelős volt ez a fajta viselkedés, egy többé-kevésbé kontrollálható környezetben történt, és bár többször is közel álltunk ahhoz, hogy tragédia történjen, ezek szerencsére ritka alkalmak voltak, és a pankrátorok legtöbbször nyugodtan hazamehettek.

Ma viszont, az internetnek és a közösségi médiának köszönhetően egyes pankrátorok számára már hazamenni sem csupán választás kérdése, mert hiába vetik le magukról a közönség előtt mutatott arcukat, nem csupán attól kell tartaniuk, hogy vajon kivel futnak össze nyilvános helyen, hanem attól is, hogy ki akar betörni az otthonukba.

A hétvége folyamán számos részletet megtudtunk egy Shawn Chan nevű kanadai férfiról, aki "állítólag" azt hitte, hogy a WWE sztárja, Liv Morgan átverte őt az interneten, egy online fórumon, ezért kiváltotta az útlevelét, még a kiállításának a napján elrepült az Egyesült Államokba, és eljutott Floridáig, ahol behatolt Liv Morgan hátsó kertjébe, megpróbálta kinyitni a házba vezető ajtókat, magához vette Liv Morgan tulajdonát, és egy olyan ijesztő üzenetet hagyott neki, ami miatt Liv Morgan azonnal kapcsolatba lépett a WWE biztonsági szolgálatával, és elküldte nekik a biztonsági felvételeket. A szövetségi hatóságok végül letartóztatták Chan-t a WWE Performance Center előtt, de mi történt volna, ha sikerül bejutnia a PC-be? Vajon mit tervezett? Ami még rosszabb: mi lett volna, ha Liv Morgan éppen otthon van? Ha az anyukája, vagy netán valamelyik rokona nyit ajtót? Tragédia történhetett volna.

Sajnos ez még csak nem is az első alkalom, hogy ilyesmi történik. A korábbi WWE sztár, April Mendez (AJ Lee, a szerk.) szintén ijesztő alkalmakról számolt be kiváló önéletrajzi könyvében, a "Crazy is my Superpower"-ben, mint amikor a hotelek személyzete megpróbált bejutni a szobájába, vagy a benzinkúttól egészen az arénáig követte őt valaki. Bármelyik szituáció végződhetett volna tragédiával.

A korábbi WWE sztárral, Sonya Deville-lel meg is történt a közszereplők legrosszabb rémálma, amikor egy elmeháborodott zaklató betört az otthonába, azzal az előre eltervezett szándékkal, hogy elrabolja őt. Ez a zaklató azóta már sokéves börtönbüntetését tölti, ám előtte számtalan üzenetet küldött Deville-nek, amiről a sztár nem vett tudomást. Mivel az interneten nem kapta meg tőle azt a reakciót, amire vágyott, a zaklató bántalmazni akarta Deville-t, aki - Istennek hála - még el tudott menekülni otthonról jó barátnőjével, a szintén korábbi WWE-sztár, Mandy Rose-zal együtt.

Deville zaklatóját elkapták, és börtönben ül. Liv Morgan zaklatója vádemelésre vár. Bret Hart, Nattie Neidhart és Seth Rollins támadóit legalább letartóztatták, de mi fog történni akkor, ha valakit egy olyan pillanatban támadnak meg (vagy tesznek vele még rosszabbat), amikor a legkevésbé számít rá? Ha valaki kopogtat az ajtón, akkor kinyitod neki, de mi van akkor, ha az illető rögtön paprikaspray-t, kést, vagy akár pisztolyt ránt? Az ember nyilván azt reméli, hogy képes lenne megvédeni magát, és biztonságba jutni, de ezt senki nem veheti biztosra, amíg nincs ott egy veszélyes és elképzelhetetlen helyzet kellős közepén, és sokak számára már késő lenne, mielőtt egyáltalán felfognák, hogy mi történik.

1989-ben egy Rebecca Schafer nevű színésznő ajtót nyitott valakinek, ám egy Robert Bardo nevű eszelős rajongó állt a küszöbén, aki már évek óta zaklatta őt. Schafer annyit tett vele, hogy sok más korabeli színészhez és színésznőhöz hasonlóan válaszolt a rajongói leveleire. Az illető megjelent egy tévéfelvételen, hogy élőben láthassa őt, ám a biztonságiak kiterelték. Egy hónappal később egy késsel tért vissza. Ezúttal is kidobták, és tudott volt róla, hogy fenyegetést jelent, ám még így is ki tudta nyomozni Schafer lakcímét, még jóval az internet hajnala előtt. Fegyverrel érkezett, és amikor a nő, aki a legújabb forgatókönyvét várta, ajtót nyitott neki, Bardo meggyilkolta őt.

Most gondoljunk bele, hogy mennyi információhoz férünk hozzá minden különösebb nehézség nélkül a világhálón, és képzeljük el, hogy a WWE pankrátorai vagyunk, akik beutazzák az egész világot, hotelből hotelbe, étteremből étterembe és arénából arénába járva. Az ember ilyenkor amúgy is egy picinyke akváriumba zárva él, de ha ez nem lenne elég, különböző weboldalakon és közösségi médiás fiókokon gyakorlatilag valós időben tudják követni a mozgásunkat. Az öcsém, akit John Studd ugratott még gyerekként, tegnap elküldött nekem egy facebook-csoportot, amit az egyik barátja követett, és ebben a csoportban megosztották, hogy egy WWE sztár hová rendelt magának Ubereket Pittsburgh-ben. Mindketten ugyanúgy reagáltunk erre - ez kész elmebaj!

Amikor tegnap a WWE sztárjai földet értek a Szaúd-Arábiából érkező charterjárattal Pittsburgh-ben, már egy egész csapatnyi rajongó várt rájuk, hogy autogramokat és közös fényképeket szerezzenek. Én aztán a létező legnagyobb Mark Hamill-rajongó vagyok a világon, de el sem tudnám képzelni azt, hogy a poggyászszalag mellett álldogáljak egy reptéren, abban a reményben, hogy majd talán lehet egy közös fotóm egy jetlages, hullafáradt Luke Skywalkerrel. Ezek az emberek mégis ott voltak, felsorakoztak a fényképekkel, a figurákkal, meg minden mással, amit fel akartak tenni Ebay-re, és azt várták a pankrátoroktól, akik átutazták a fél világot, mindössze órákkal azután, hogy estek-keltek a ringben, hogy a maradék erejükkel osszanak autogramot és pózoljanak velük szelfikhez.

Az egyik pankrátor azt mondta: "Kösz, de nem."

Mire az egyik rajongó rögtön visszaugatott: "Miért nem?"

Az a tény, hogy ezt a kérdést egy állítólagosan felnőtt ember egyáltalán felteszi valakinek hangosan, kitűnően példázza a problémát. Egy olyan világban élünk, ahol túl sokan is a hírességekkel folytatott képzeletbeli kapcsolatuktól várják a lelki vagy érzelmi megerősítést arra, hogy értékes emberek. És amikor nem kapják meg az interneten, vagy azt hiszik, hogy átverte őket valaki, aki egyébként csak kiadta magát az imádott hírességnek, akkor az agyukban rögtön robbanni tudnak az érzések, mert ennek a kockázata végig bennük volt. És néha, amikor hírességekről van szó, még csak nem is tudhatják, hogy kit haragítottak magukra és mivel. Csak ha már túl késő.

Semmi kétség, a közösségi média felnagyította ezt a problémát és tovább rontott a helyzeten. Számos történetet hallhatunk arról, hogy elborult agyú emberek behatolnak az olyan sztárok birtokaira, mint Taylor Swift vagy Sandra Bullock. És bár ez is ugyanúgy védhetetlen, legalább a hollywoodi hírességeknek sok esetben van saját biztonsági szolgálata, amit egy átlagos WWE pankrátor nem engedhet meg magának.

A WWE és az AEW rendelkezik saját biztonsági szolgálattal, és máshol is vannak profik, mint az Atlas Security, de a WWE és más szervezetek birkózói az idő nagy részében magukra vannak utalva, ők az utolsó igazi vándorszínészek a világon, akik városról városra járnak. Ha nem tartozol azon kevesek közé, akik már kiérdemeltek és kaptak is egy magángépet vagy egy turnébuszt, akkor a tömegekkel együtt utazol, és ez azt jelenti, hogy sosem tudhatod, kivel futsz össze - vagy éppen ki akar összefutni veled, akire nem is számítasz.

A múltban, abban a korszakban, amikor a WWF-en nőttem fel, minden héten csak pár órányi pankrációt láthattunk a tévében, és aztán semmit, majd csak jövő hétvégén. Manapság, a 24/7-es közösségi médiával, a vég nélküli streaminggel, a YouTube-csatornákkal, a TikTok-kal, a minden nap látható tévéműsorokkal, plusz a PPV gálákkal együtt, a pankráció még soha nem töltött ki ennyi időt egy átlagos rajongó életéből, aki csak nézni szeretné ezt az egészet. És ez sajnos azt is jelenti, hogy a megszállottak számára, akik a saját fontosságukat is a képzeletük tárgyának tulajdonítják, nincs kikapcsológomb.

Ezeket az embereket több inger éri, mint egy gyereket, aki végigsétál Disneylandben. A Twitterről a Discordra klikkelnek, a Twitch-ről a YouTube-ra, és így tovább. Az évek során mind láttuk azokat az online reakciókat a cikkeinkre vagy a fórumokon posztoló szerzőkre, amiken csak a fejünket csóváltuk, azon tűnődve, hogy vajon mit képzelnek ezek? Ők azok, akikből egy napon a legveszélyesebb ember válhat, akivel a kedvenc pankrátorunk valaha is találkozhat.

Manapság annyi mocskot okádnak a WWE pankrátoraira az interneten, hogy az már őszintén ijesztő egy olyan ember számára, aki törődik a pankráció világával, és kívülállóként szemléli mindezt. Pár héttel ezelőtt mindenki arról beszélt, hogy milyen szörnyű emberi lény Charlotte Flair. Ezen a héten az ember lassan azt hinné, hogy CM Punk lett az új Chris Benoit, csak mert bocsánatot kért a szaúdi rajongóktól. Sami Zayn-t Hulk Hogan-hez hasonlították, amiért Karrion Kross veszített ellene a Night of Champions-on. Jade Cargill-t is betámadták, mert hogyan merészel ő olyan forgatókönyvet kapni, amiben legyőzheti Asukát. A közösségi média világában ezek valami oknál fogva bűncselekménnyel érnek fel, és mindenki egy köpenyes igazságosztónak képzeli magát.

Mindenkinek van véleménye a kedvenc sportjáról, a kedvenc hírességeiről vagy a kedvenc filmjeiről, de ezek közül egyik sem a mi tulajdonunk. Sajnos időnként a Star Wars-rajongók is őrült módjára tudnak viselkedni, ami szintén elszomorít, de végignézni azt, hogy Punk mennyi támadást kapott azért, mert szerepelt a Night of Champions-on, és babyface jófiút alakított a közönség előtt, egy olyan műsort megelőzően, amin szintén babyface-ként lépett fel, már-már agyzsibbasztó szintű elmebaj volt - különösen annak a fényében, hogy sem Cody Rhodes, sem John Cena, sem Jade Cargill, sem Asuka nem váltott ki ugyanekkora haragot az emberekből. Vajon CM Punk tényleg egy borzalmas emberi lény, vagy a rajongók túlságosan is bedőltek a képernyőre vitt személyiségének, pontosan úgy, mint amikor Roddy Piper vagy Terry Funk terrorizálták a tévéképernyőinket?

Bármit is gondoljunk erről, az tény, hogy Roddy Piper-t több alkalommal is megkéselték a pályafutása során, és én nem hiszem, hogy akár CM Punk, akár bárki más rászolgált volna erre, de az internetes beszélgetéseket olvasva azt hihetnénk, hogy CM Punk megérdemelné, hogy villamosszékhez szíjazzák, ami kész elmebaj.

És ez, barátaim, a valódi veszély lényege, ami a WWE pankrátoraira és más előadókra is leselkedik manapság. Az öltözőkben már nyíltan beszélgetnek arról, hogy mennyire ijesztőek az online közösségek, a pankrátorok megosztják egymással a kapott fenyegetéseket, és azt is, hogy állandóan résen kell lenniük, még akkor is, amikor együtt utaznak, mert soha nem lehet tudni.

Nekem vannak barátaim és rokonaim, akik szintén tartottak már hasonló dolgoktól, ám ők a rendőrségnél dolgoznak, és beismerték, hogy valahányszor félreállítanak valakit egy közlekedési szabálysértés miatt, mindig aggódniuk kell, hogy nem fogják-e megtámadni őket, vagy fegyvert rántani rájuk. Mert sosem tudhatják, mi fog történni. A különbség köztük és a kedvenc pankrátoraitok között az, hogy a bűnüldözők legalább szintén fel vannak fegyverezve.

Bármennyire is kemények vagy éppen puhányok ezek a pankrátorok; bármennyire is szórakoztatnak, inspirálnak, vagy éppen dühítenek benneteket, egyikük sem szolgált rá az állandó aggódásra, a poszttraumás stresszre, a támadásokra, a fenyegetésekre vagy arra a félelemre, amivel rendszeresen együtt kell élniük, csupán azért, mert jelmezt vesznek fel, és szórakoztatni akarnak titeket.

Ha ma meglátnám Big John Studd-ot egy karneválon, nem a csodálat lenne az első gondolatom, hanem az, hogy hol vannak a testőrei?

Könyörögve kérek minden döntéshozót a WWE-ben, az AEW-ban, és más szervezeteknél is, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt a pankrátorok biztonságáért utazás közben. Egyeztessenek a sportcsapatokkal, hogy lássák, ők milyen lépéseket tesznek a játékosaik védelméért. Vegyenek fel biztonságiakat, akik fogadják a pankrátorokat a repülőtéren és/vagy szemmel tartják a szállodákat. Szállásoljanak el mindenkit egy helyen. Alkalmazzanak olyan sofőröket a pankrátorok szállítására, akik testőrként is képzettek. Minimalizáljuk az utazás közbeni kockázatokat.

Biztos vagyok benne, hogy máris számos biztonsági protokoll létezik, amit a WWE és mások is úgy alkalmaznak, hogy az átlagember nem is tudhat róluk, de én amiatt aggódom a leginkább, hogy amikor a pankrátorok hazamennek, vagy a függetleneknél lépnek fel, ahol a biztonság mindig kérdőjeles, hacsak nem az Atlas Security felel érte, ezekben a helyzetekben leselkedik rájuk a valódi veszély, az árnyékok között, ahonnan senki sem számíthat rá. Mert a legszörnyűbb fenyegetések általában azok, amikre nem is derül fény, csak ha már túl késő.

Valaki meg fog halni.

Csupán idő kérdése.

Ez a nagy félelmem.

És imádkozom, hogy sose váljon valóra.

(Síkfői Dávid fordítása)